2012. december 27., csütörtök



Az ősz-öreg anyóka
reszketve-botolva
a konyhába tipeg.
Kis teának, hogy vizet tegyen...
De visszalép legyintve:
*Minek már ez...Istenem!...*
És lassan visszatipeg,
és szobája is hideg,
és szívét a magány
dermeszti meg.
*A gyermekek felnőttek.
Az Ember...rég meghalt.
Ó, én édes párom!
Hát nem vittél magaddal...*
És bújik az ágyba,
kis melegre vágyva,
várva a békés,
a megváltó halálra.
Hisz senki sem kopog, hogy:
- Megjöttem! Csókolom!
És senki sem köszön rá,
ki - Jónapot! - kíván.
Magánya marad csak,
s az emlékezés:
reszkető szívének, hidd el
ez oly kevés!
Magam előtt látom,
a ráncos kis kezeket...
Ez szelt Néked nemrég
még minden szeletet...
Nem hálát kérte...
- csak kis szeretetet.
Ne lökd a magányba,
ki mindig szeretett!

/Tandari Éva/