2017. február 27., hétfő

Már


...az általatok is unalomig ismert/ismételt Erdélyben jártam..megint.
Újra és újra szerelemmel 😍
Mondjuk a határt kihagynám nagyon szívesen. Elképesztő/dühítő ami ott van.... :(

Eleinte azt hittük a ködtől semmit nem fogunk látni, az első órákat úgy éltük meg, hogy csak botorkáltunk az erdőben.
Ill. láttunk sokat, a lábunk előtt, alatt, mellett :)
Aztán kegyes volt hozzánk az ég, de olyan összevissza időjárás volt...egyszer ragyogó napsütés, majd pillanatok alatt befelhősödött. Igazából ez nem zavart, tulajdonképpen semmi nem  zavar túrán, csak a nonstop eső.
De bármilyen volt is az idő, ettől még megkönnyebbült a fejünk, a tüdőnk, a lelkünk.
Nem is tudom mi volt velünk, de folyamatosan nevettünk...nevettünk? röhögtünk. Azt mondtuk, a vesztünket érezzük, de hála Istennek nem volt semmi baj a hazaút során sem.
Szorgalmasan megettünk minden elvitt kaját, megittunk minden ihatót, bepótoltunk minden elvesztegetett kalóriát :)  duplán...triplán...de így volt ez jó, nagyon jó.

Meg felavattam a vadiúj bakancsomat. Ahh, Istenem de jó! Klasszisokkal jobb/könnyebb, mint a régi. Remélem bele tudok tenni jó pár km-t még.

Vársonkolyos környékén és a Sebes-Körös völgyében jártunk.

 Ez jutott eszembe tegnap:

Menjetek ki a természetbe, s ismerjétek meg egymást ott, ahol az ember őszinte lesz.

(Móricz Zsigmond)

Reggel még fagyos, deres volt a fa, fű






kezdett ritkulni a köd














hamar befelhősödött az ég


a távoli, magasabb hegyeken még ott virított a hótakaró



az első kis bátor kankalin







búcsú a hegyektől...

Aranyos Fodorkának, meg aki kíváncsi rá :)  drága volt az eredeti ára, de én leakciózva vettem. Mondjuk még úgy is drága volt...nekem...

2017. február 24., péntek

Vajon


...melyiknek lehet hinni? 😏 Mindkettő a belvárosban, egymástól kb. 30 méter távolságban.
De tulajdonképpen mindegy. Érzi azt az ember, ha hideg van vagy meleg.


 Más.
Megszólít ma egy nő a városban, nem segítenék e neki végigmenni azon a hosszú úton (mutatja a járda azon szakaszát, ami a zebráig vezet, kb. 30 méter) és hogy a zebrán is nem kísérném e át, mert nagyon fél. Kérte, hagy karoljon belém. Mondtam, nagyon szívesen elkísérem, de ne karoljon meg, inkább én megfogom a karját úgy, hogy neki is jó legyen. Mondta, hogy jó erősen fogjam, hogy érezze.
Lehet megköveznek ezért, de tettem ezt azért, mert szegény nagyon ápolatlan volt, nem szerettem volna vele közelebbi kontaktusba kerülni.

Úgy is volt, elkísértem s közben mondta: retteg az utcán közlekedni, fél a zebráknál, de gyógyszertárba kell mennie és azért indult útnak.
Nagyon sajnáltam, és akkor már szégyelltem magam, mert nem engedtem, hogy belém karoljon, de én meg rettegek mindenféle élősködőtől, persze az a villamoson/buszon/bárhol is simán rám mászhatna.
De végül örült neki, hogy elkísértem és köszönte szépen. Még megkérdeztem, hogy van e elég pénze a gyógyszerre, de mondta, igen van, azzal nincs gondja.

Más.
Minden nap, mindenhová gyalog megyek és most már látom is mennyit. A telefonomon van egy alkalmazás, mér mindent, ebből okosodok ezen a téren 😊 majdnem 28 km-t gyalogoltam a mai nappal bezárólag.😁

Én ennek úgy örülök, mindig azért (is) imádkozok, hogy a lábammal meg a fejemmel ne legyen baj, a többit talán meg tudom oldani...


Most egy kicsit elköszönök, holnap túra 😍 utána Anyukázok egy kicsit 😍

Mindenkinek napsütéses, melegedős, mosolygós, jó programos hétvégét kívánok !

2017. február 23., csütörtök

Nálam


...ez most az első tavasz jel. Már ez is valami.




2017. február 21., kedd

Ma


...csak addig nem esett nagyon, míg haza nem értem az orvostól. Az egész nap olyan "boooáááá"s volt, esett és esett és esett, sötétségig elborulva.
Megint törtem a fejem, mikor is láttam napot, nem tudnám megmondani.

tócsában a világ

 A lányaimnak küldtem el a fotót, nézzétek meg, mit művelt az anyukátok... Mondanom sem kell, számos vigyor jelet kaptam cserébe tőlük... Csak főztem (volna) és elejtettem a rizstároló dobozomat. Ahány szem volt, annyifelé pattant. Nem volt olyan cm²  a konyhában, ahol ne lett volna rizs...Álltam felette és néztem...végül csak összetakarítottam 😀


2017. február 20., hétfő

Elképzeltem


...magam, ahogy lépkedek és minden lépésnél világítok. Ahhh, milyen jól néznék ki benne!
Jóóóó, tudom! nem a vénecskéknek szánták, hanem a tiniknek....akkor tulajdonképpen fel is húzhatnám 😁😁😅😂

Valamikor a lányaimnak volt ilyen sportcipőjük, persze akkor még nem volt led, valami más technikával működött, még óvodások voltak mikor nagy divat volt a gyerekek között, egy ideig működött, de hamar tönkrement benne a világítás.

 Hát kérem, most már itt van a ledes cipő.

egy hírlevélből "ollóztam"

Azért,


...mert egy szép írás. Hosszú, de remélem lesz türelmed elolvasni. Megéri.

forrás

Tomán Edina: "Az vagyok, kit kifújsz, minden lélegzeteddel..."

Azt mondják; a sors azért állít minket folyton próbatételek elé, hogy erősebbé váljunk. Vannak, akik sosem kényszerülnek igazán nehéz helyzetbe, míg másoknak annyi próbát kell kiállniuk, – melyek egyre keményebbek és kegyetlenebbek – hogy egy napon azt kiáltják a sorsnak: én már NEM akarok erősebb lenni! Én már nem bírok több próbatételt kiállni! Aztán mégis. Újra és újra. Mert ha a sors ezt szabta, akkor ezt nem lehet kikerülni. Újra és újra ki kell állni, újra és újra szenvedni kell, küzdeni kell, sírni kell, és fájni kell. És amikor átélt fájdalmaimat végső elkeseredettségemben a sors lába elé vetem, kétségbeesett ordításommal felteszem neki a kérdést: miért? Miért kell nekem ezt mind kiállnom?
A válasz egyszerű. Azért, hogy erősebbé váljak. Akkor is, ha nem akarok…
Az itt leírtakat eddig nem mondtam, nem mondhattam el senkinek. Most, az idő némi gyógyító múlásával, elmondom hát mindenkinek…

Valamikor július közepén, a Szent László Kórház hematológiai ambulanciáján…
Tíz és fél éve ez a hely a második otthonom. Azóta közel négyszáz alkalommal vették itt le a vérem. És megszámlálhatatlan milligram Marfarint szedtem be. Azért, hogy élhessek. Dr. D. J. pedig az egyetlen orvos ezen a világon, akiben vakon bízom. Kőkemény ember, aki rezzenéstelen arccal, érzelmesség nélkül közli az emberrel a legszárazabb tényeket. És pontosan tudom, hogy a trombofília kezelésében nincs az országban nála jobb szakember.
–          Félek.
–          Van is mitől. Nézze. Maga nem pusztán trombofíliás. Magának a trombofílián belül a létező összes örökletes betegsége megvan. Antithrombin hiány, Protein S és VIII. faktor aktivitás… És mindegyiknek a legsúlyosabb fajtája. Emellé jön a 2003-as történés. Nézze, maga akkor tulajdonképpen meghalt. Ezt nem lehet másként mondani, mert azt a túlélését orvosilag képtelenség megmagyarázni. Komikusan hangzik, de ha összeadnánk a maga rizikófaktorait, száz fölött lennénk… Hány százalékot is kapott 2003-ban a túlélésre?
–          Kettőt.
–          Akkor én most egyet adok magának. De csak azért, mert mindent én sem tudhatok. És éppen ez aggaszt a leginkább. Van magának a vérében valami. Valami, amit a vizsgálatok sem mutatnak ki. És őszintén megmondom, sötétben tapogatózni rosszabb bármilyen kegyetlen ténynél. Én félek magától. Mert a maga vére a Marfarin kontroll mellett is bombaként ketyeghet.
Állam behorpadt a torkomban növekvő gombóctól. Dr. D. egyértelmű szavait életlen tőrként éreztem a húsomba fúródni. Tudtam, persze, eddig is tudtam, hogy ez nem egyszerű. De hogy ennyire reménytelen legyen…
–          Akkor ezt most értsem úgy, hogy le akar beszélni?
–          Én orvos vagyok. Nincs jogom lebeszélni semmiről. Viszont tisztában kell lennie két dologgal. Jelenleg nincs az országban – de világviszonylatban sem tudnék fejből erre vonatkozó adatokat – olyan nő, akinek magasabb volna a kockázata, mint a magáé. Másrészt… A terhessége hónapjai során orvosként én magát fogom figyelni. A maga élete lesz az elsődleges. Amint probléma adódik, a terhességet meg kell szakítani. Ha már az elején, akkor az elején. Ha viszont a hetedik hónapban, akkor a hetedik hónapban. És magának erre lelkileg fel kell készülnie.
Szemöldökét magasra húzva pillantott rám, jelezvén, választ vár, egy apró reakciót, legalább egy bólintást, vagy egy fejrázást, bármit, amit megértésemként konstatálhatna. Én viszont már csak annyit tudtam kipréselni magamból:
–          Értem.
–          Még egy dolog. Én most elmegyek szabadságra. Szeptember nyolcadikáig nem leszek elérhető. Arra kérem, addig ne lépjenek a dologban. Pozitív terhességi teszt esetén azonnal, de legkésőbb a negyedik héten le kell állnia a Marfarinról. És nem tudjuk, hogy fog reagálni az injekcióra és az antithrombinra. Az antithrombin allergiát is kiválthat, ami fulladáshoz vezet. A Heparin kötőhelyes probléma miatt pedig az injekciónak is lehetnek előre nem látható következményei. Tehát arra kérem, várjunk.
 …
A következő sorokat augusztus elsején, pénteken írtam. Könnyektől áztatva-boldogan-bódultan, remegő kezemben szorongatva a két határozott csíkot tartalmazó terhességi tesztet. Mert hiába tudtam én, hogy az orvosom mit mondott, ekkor már tehetetlen voltam. A száraz tények, esélylatolgatások, félelmek mind jelentéktelen köddé váltak. Csak azt tudtam, hogy boldog vagyok. Ösztönösen boldog voltam. Nem tudom, mióta vártam erre, nem tudom, mióta vágytam rád, titkon, még magamnak sem megvallva, mennyire akartalak, mennyire vártalak és akartalak már szeretni…
Ez a nap pont olyan, mint az összes többi. Pontosan hat óra negyvenötkor csörög az ébresztő. Pont olyan szerelmesen szorít magához, mint minden reggeli egymásra eszméléskor. Pont olyan vastagon szórom a fahéjat a tejeskávé habjára hat óra ötvenöt perckor, mint minden reggel. Pont olyan meleg, párás levegő áramlik be az ablakon, mint már napok óta. Pláne, itt a balatonfüredi dombokon.  A macska is pont úgy követeli reggeli étel- és szeretet penzumát a lábamhoz dörgölőzve, és a Capri szigetén játszódó sorozat is pontban hét órakor kezdődik – amit persze még soha nem láttam, inkább csak néztem, miközben kortyolom a barna cukorral megszórt fahéjas kávét, szigorúan üvegpohárból, hogy láthassam a rétegek és színek izgalmas és szenvedélyes keveredését. Pontosan olyan ez a nap, mint az összes többi. Mégis más. Teljesen más. Tökéletesen. Végérvényesen. Mert már nem én vagyok. Már mi vagyunk. Az én testem már nem csak az enyém. Az én vérem már másban is kering. Érzem. Tudom. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, érzem, hogy egy élet ébredt fel bennem. A te életed.
A napok már soha nem lesznek olyanok, mint eddig. Az ébresztő sem fog már ugyanúgy szólni, a fahéj is hol több, hol kevesebb lesz, a pára pedig nem lesz már nyomasztó. A macska sem fog pontosan ugyanúgy követelni, és talán a Caprin játszódó filmet is meg fogom nézni. Egyszer. Talán. És már Ő sem pont úgy szorít magához minden reggeli egymásra eszméléskor. Mert már nem engem fog szerelmesen magához szorítani. Hanem minket.
Ki vagy te? Aki árnya voltál életemnek. Akit folyton kerestem, és azt hittem, sosem fogsz létezni. Mert azt mondták; lehetetlen. Mert esélyt sem adtak neked. Mert féltek és féltettek. Én viszont „futok, mert azt mondják lehetetlen…” Most is futok, csak egy másfajta utat. Megfogantál. Létezel. Bennem vagy. És általam mindenhol. A nélkülözés fásultságában bennem fájdalmasan vastag és erős gyökeret verő hiányod lassan szertefoszlik. Mert már nem csak formállak téged képzeletemmel, de látni merlek. Megformállak téged úgy, ahogyan gondolataimban éltél. És megformálom a világot, amiről azt hittem, sohasem lesz az enyém. A világot, amit neked köszönhetően már nem csak elképzelhetek és elgondolhatok, titkon akarhatok, hanem meg is ismerhetek. Bőrömbe szúrom az injekció ampullájából lassan csordogáló, életemet jelentő jéghideg folyadékot, és érzem, ahogyan eggyé válik velünk. Érzem, ahogyan a vérembe jut és ezáltal a te véredbe. Heteken, hónapokon keresztül, napjában háromszor szúrom majd magunkba a jéghideg folyadékot, hiszen tudjuk; csak vele lehet esélyünk. Azt hittem, én nem tudok már félni. Azt gondoltam naivan, megerősödtem annyira, hogy a félelem érzése ne férkőzhessen már belém. De ezen a napon, ami úgy indult, mint az összes többi, ezen a napon már ez sem olyan, mint eddig. Milyen érzés azt hallani; újra meghalhatok? Azt hallani; a szívem alatt éledező kis lény bármikor meghalhat? Bármikor elvehetjük egymás életét? Fullasztó. De már nem idegen. Olyan, amikor a fájdalmas ordításnál elviselhetőbbek a néma könnycseppek. Mert előbbit már nem engedhetjük meg magunknak.
Az alázat könnycseppjei. Mert, azt hiszem, ez az alázat – úgy istenigazából.

Teltek a napok, és lassan, mint ahogyan a lián körbecikázza a fatörzset, belém költözött a félelem. Féltem, mert már nem csak tudtalak, de éreztelek is magamban. És ez annyira idegen volt még. Ismeretlen. És persze, hogy félünk az ismeretlentől. Féltem tőled. Féltem attól, hogy bajod esik. Minden mozdulatomat sokszor meggondoltam, nem ártok-e vele neked, nem okozok-e vele fájdalmat. Persze, tudtam, hogy nem érzed még a fájdalmat, négy hetes voltál akkor, és én pontosan tudtam, hogy az idegrendszered még éppen csak elkezdett kialakulni. Mindent pontosan tudtam rólad, mikor mi történik veled, mikor hány millimétert nősz, mikor leszel látható az ultrahangon. Egy csapásra érvényét veszítette minden, ami addig fontos volt. Tudtam, jó ideig futni sem fogok, hiszen vigyáznom kell rád. Az injekciók miatt sérülékenyek leszünk.
Méhemben való születésedet csodaként éltük meg. A mértéktelen szerelem tovaszárnyalásaként. Egyszerre célja lettél egy boldog, ám lődörgő világnak, gyümölcse lettél egy fájdalmasan szép szerelemnek. Az első éjszakák, amikor már hárman feküdtünk az ágyban, szorosan összesimulva, hárman egy testet alkotva. Az ablakon beszűrődő fények, az ágynemű, a zajok, az illatok – minden ugyanaz volt, és mégis tökéletesen más. Torokszorítóan békés. Mégis fájdalmasan törékeny.
Nehéz volna megmondani, mikor jött el az a pillanat, amikor felfogtam, hogy elveszítelek. De talán inkább az a kérdés, mikor mertem bevallani magamnak azt, amit már tudtam. Több, addig szokványos dolog megváltozott. Elmaradtak a reggeli orrvérzések. Elmaradtak az ínyvérzések, a véres vizelet, amik életem mindennapos részei voltak a gyógyszerem miatt. Teltek a napok a Marfarin nélkül, és éreztem, hogy baj van. Bennem volt már a bölcs belátás, mélyen megbújva, maga elé engedve makacsságot és bátorságot, rejtőzködött a beismerés, csöndesen meghúzódva, s várva az előbb-utóbb szinte biztosan megérkező bajt.
Én viszont ekkor már csak téged láttalak. Csak te számítottál. Mindketten tudtuk, hogy kislány leszel; sötétbarna és göndör lesz a hajad. A szemed biztosan zöld lesz – legalábbis születésedkor. A nevedet is tudtuk már, mint ahogyan azt is, hogy milyen lesz a mosolyod. Hallottam kacajod, és láttam magam előtt a pici gödröket az arcodon, miközben rám nevetsz, szaladsz felém, hogy átölelj, és elmondd nekem, mitől vagy olyan boldog. Láttalak, hallottalak, éreztelek. Napról napra növekedtél bennem, s általad testem elkezdett átalakulni. Új dolgokat érzékeltem, furcsa helyeken fájt, de ezek a fájdalmak maguk voltak a csodák. Mert te általad éreztem mindet. Testem már téged szolgált, érted történt minden, ami bennem zajlott. És én mindent megtettem volna érted.
Így pedig nem könnyű felismerni a halál hírnökeit.
Baj van. De miféle baj? Félelmetes az a nyugalom és gyanútlanság, amivel az emberek a halálba menetelnek, lassan, hangos kacajokkal és a boldogság utolsó, talán éppen ezért felhőtlen pillanataival. Egyértelmű volt, elejétől fogva, sőt, már jóval korábban egyértelmű volt, hogy nincs remény. De mi a vesztünkbe rohanunk. Ösztönösen. Ahelyett, hogy békésen és félelmek nélkül, a sors kísértését mellőzve élnénk nyugodalmas életünket, a halálba menetelünk.
Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Ha ez így van, a reménynél keményebb és szívósabb dolog nem létezik. Én viszont azt mondom, az ösztön még a reménynél is erősebb. Mindig jelen van. A halál pillanatában is. Ösztönösen küzdünk az életért. Akkor is, ha nem akarunk. Ösztönösen anyák akarunk lenni. Akkor is, ha nem lehet. Ösztönösen elhisszük, hogy bátorságunk elismerésre méltó dolog. Ösztönösen hiszünk halhatatlanságunkban. És ösztöneink által kell, hogy a vereséget méltóságteljesen viseljük.
Nyilvánvalóvá vált; felborult a véralvadásom. Vérem nem tolerálja a Heparint. Azonnal vissza kell állni a Marfarinra. Az orvosom szabadságon. Én pedig bajba kerültem. Nagy bajba. Idegen orvosok vizsgálgatnak, idegen emberek akarnak dönteni életről – és halálról. A te halálodról. És az én életemről. Mert ha beveszem a Marfarint, az a te halálodat jelenti. Ha viszont nem veszem be, az én életem kerül veszélybe. És ezáltal a tiéd is.
Ez volna hát az élet? Ez volna Isten? A legkegyetlenebb, ami embert érhet. És most megtörténik velem. Dehogy van Isten! Nincsen! Itt vagy bennem, itt növekszel, lüktetsz, fejlődsz. És a halálba tartasz. Hogy lehet ezt józan ésszel felfogni? Sehogyan. Csak tudni lehet. Felfogni nem. És érezni sem. Kővé válni szerettem volna. És meghasadni. Vergődöm a tehetetlenségben, mint csapdába esett vadállat. Szeretnélek megmenteni, de nem tudlak. Szeretnék meghalni. De nem tudok. Nem merek. Nem akarhatok. Az orvosok kimondták a felfoghatatlant. A terhességet meg kell szakítani. De hogyan búcsúzhatnék el tőled, amikor még nem is láttalak? Nem szagoltalak, nem érintettelek és nem szeretgettelek?
Azt mondták az orvosok: „a Marfarin hatására a méh tartalma talán egy erős vérzés formájában távozni fog.” Édes istenem, így beszéltek rólad. Egy erős vérzés formájában távozni fogsz. De te nem akartál. Annyira kötődtél hozzám, és annyira akartad az életed… Tudtam, hogy mérgezlek már a gyógyszerrel, tudtam, hogy napok kérdése és fájdalmaid lesznek, tudtam, hogy hamarosan kialakul a szíved, aztán elkezd dobogni. És tudtam, hogy ha akkor veszítelek el, abba belepusztulok. Orvost kellett keresnünk, azonnal, aki segít, aki békében és a lehető leghamarabb megelőzi szenvedéseidet. De akárki látta meg a kórelőzményemet, egyértelműen közölte: nem vállalja a felelősséget. A szülészek azt mondták, a Marfarin miatt ott fogok elvérezni a műtőasztalon. A hematológusok azt mondták, embóliát kapok a műtét után, ha leviszik a véralvadási INR szintem. Én pedig tehetetlenül vergődtem, és azt éreztem, óráról órára, napról napra fulladok bele ebbe az elviselhetetlen fájdalomba. Te pedig ott voltál velem, napról napra növekedtél, a mérgek ellenére is, amiket kötelező orvosi utasításként kellett adagolnom. Napról napra erősebben voltál bennem, napról napra jobban szerettelek. Napról napra jobban fájt a létezés.
Végül, hosszas kétségbeesett kutatás után a sors elvezetett egy csodálatos emberhez, Dr. Gy. I.-hez. Elvállalta a műtétet. Persze, amennyiben beállítják a hematológián a véralvadásom, műtétre alkalmas szintre. További keresgélés után találtam egy hematológust, aki elvállalta a vérem beállítását. Komoly kockázatokkal, de végül kitűzték a műtét időpontját. A műtét előtti napon pedig megláttalak téged. Először. És utoljára. Dr. Gy. ultrahang vizsgálatot végzett, és megkért, vessek egy pillantást a monitorra. Nem akartam, minden lélekjelenlétemmel azon voltam, csak ne lássalak, csak ne ismerjelek. Könnyebb lesz a búcsú, ha nem foglak örökké magam előtt látni. De rád néztem. Apró szikhólyag voltál, 8, 4 mm. Mélyen beágyazódva a közel két centiméteresre duzzadt méhnyálkahártyában. Babszemként feküdtél a méhemben, szíved négy ürege már benned volt. Napok kérdése lett volna, hogy megdobbanjon. Gyorsan elkaptam rólad tekintetem, mert a tűzforró cseppek már folydogáltak szemeimből. Nem akartam többé rád gondolni, feledni akartalak, illúzióként értelmezni téged. Akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek, mert ennyire közel soha nem volt még az összeomlás. Napok teltek el úgy, hogy semmi nem történt, csak sírtam. Órákon át, fájdalmasan, kétségbeesetten, fuldokolva, őrjöngve és a halált vágyva. A meghasadást várva, a végelgyengülést, hogy végre véget érjen a felfoghatatlan. Nem gondolhattam rá, hogy itt élsz bennem a halálodra várva. Mert vannak gondolatok, amiktől az ember kővé dermed. Féltem a műtéttől, nem tudtam róla semmit, mert nem akartam tudni. Történjen, aminek történnie kell, csinálják velem azt, amit csinálniuk kell. Csak érjen véget. És legyél békességben.
A műtét előkészülete rettenetes fájdalommal járt. Hosszú órákon át. Az a fajta fájdalom, ami belülről szét akar feszíteni, és átjárja minden sejtünket. A fájdalom, aminek hatására józanságunkat és lélekjelenlétünket is elveszítjük. De ez akkor nem is volt baj. Egyfajta illúziónak tűnt az egész világ, lüktettem, lebegtem a fájdalom sötét, nyirkos párájában. És közben próbáltam nem gondolni rád. Arra, hogy te már biztosan érzed, hogy vége. És arra, hogy már csak néhány órát, már csak néhány percet tölthetünk együtt. Nem gondoltam rád. Mégis folyton rád gondoltam. De sírni már nem volt erőm. Csak fájni. Hogy a lelkem vagy a testem fájt-e erősebben? Mindegy. Hiszen mindkettő érted fájt.
Az altatásból hirtelen és gyorsan ébredtem. Ürességet éreztem. Üres megkönnyebbülést. Fájdalomnélküliséget, ami pillanatnyi boldogságot adott. Éreztem; egyedül maradtam. Már nem voltál velem. Tested nem éreztem, de a lelked hiányzott. Hiányod rajtam kívül senki nem érezte. A világ semmit nem veszített haláloddal, nem hagytál űrt a társadalomban, nem siratott téged senki. Csak engem sebeztél meg. De elviselhetetlenül.
Még mindig pontosan tudtam, milyen érzés vagy, pontosan tudtam, hol és hogyan érezlek. De amikor hasamat feszítettem, már nem volt ugyanaz. Nem éreztelek. Minden pillanatban készen kell állnom halálod elfogadására – mondta az orvosom. Akkor azt hittem, megértettem és felfogtam. De már tudom, ezt nem lehet megérteni, sem felfogni. Csak átélni lehet. A teljes összeomlás árán. Annyi minden maradt meg nem történt. Tényleg kislány lettél volna? Milyen lett volna a hangod? És az illatod? Ugye mindenkinél jobban szerettél volna? Minden összetört. Apró, pici szilánkokra. És a szilánkokat porrá akarom zúzni. És szétszórni a szélben.
A műtét után négy órával elájultam a kórházi folyosón. Szétzúztam az arcom, kitörtek a fogaim, megrepedt a bordám. És apró szilánkokra tört a lelkem. Minden, ami korábban volt, meghalt létezni. Mindent, aki voltam, szétfeszített a fájdalom. Órákat töltöttem a sürgősségin, majd a kardiológián, ahol trombózist és embóliát kerestek bennem. Mert vajon miért is ájultam el? Pontosan úgy, mint 2003 december huszonkettedikén. Újra belém költözött a félelem. Rettegni kezdtem az addig vágyott haláltól, attól, hogy abban a levegőtlenségben fogok elpusztulni, mint tíz évvel ezelőtt. Előtörtek az emlékek, a fájdalmak, a fuldoklás órái, és kétségbeesésem elborított mindent. Minden még létező józanságom és tartásom elveszett, úgy éreztem, megállíthatatlanul haladok a halál felé. Pánikbeteg lettem, napjaim minden percében jelen volt a rettegés. „A frissen mosott ágynemű illata, a háló ablaka kitárva. Egy új nap. A napfény, mely betoppan a szobába, s már sehol sem találja” Sehol. Mert veled együtt én is meghaltam.
Hosszú volt az út, ami visszavezetett az életbe. A megnyugvásba. Annak megértésébe, hogy nem adódott szövődmény, a műtét sikerült. És annak megértésébe, hogy te mindig velem leszel. Nem is érinthettelek, nem fogtam testedet, ami még pici volt, alig látható… nem is ismert senki, csak én. Meghalni is csak bennem haltál meg. „Ahol soha sem volt, ott marad már örökké.”

Lily-Of-The-Valley-White-Flowers-Desktop-

2017. február 19., vasárnap

Meg


...kellett öregednem ahhoz, hogy hurrrrráááá megtapasztaljam milyen az a kötőhártya gyulladás.
Még a lányaimnak sem volt soha az oviban, suliban sem. Nekem meg aztán pláne nem.
Tegnap délben kezdődött, először azt hittem belement valami a szemembe. Mire hazaértem, már nem bírtam kinyitni a bal szememet.
Gyorsan kamilla, mosogattam, borogattam vele.
Este kilencre már mindkettő szörnyű állapotban volt. Reggelre úgy néztem ki, mint akinek behúztak egyet. Totál bedagadva csak egy pici résen láttam ki és vérvörös volt mindkettő. Ügyelet, szemcsepp, négy óránként.
Már jobban kilátok a résen, a monoklim még megvan, a szép piros szín is, de már javulok :)

Arra gondolok, de tényleg, ahogy öregszek, minden sz@rságot elkapok, beleesek, hamarabb megfázok, nehezebben gyógyulok... ahhhhh 😐😒😕😔

2017. február 18., szombat

Bejegyzésbe



....teszem a kommentet, mert nagyon örülök neki, hogy jelentkezett az olvasóm Ausztráliából :)

Szia Orsi, Regota olvaslak, igen Ausztraliabol :) Egyszer kommenteltem is neked bar nem vagyok az a nagy kommentelos, mert nemreg egy artatlan velemeny komment miatt mar "hulyet" csinaltak belolem Tamko blogjan, amiert buszke vagyok a gyerekeimre, ugyhogy megfogadtam, hogy tobbet nem irok senkinek semmit. De ez olyan jol esett, hogy orulsz nekem, hogy olvaslak :) Igen, nagyon szeretem az irasaidat, a lelked erejet. Hasonlo gondolkodasunk van, en is szeretek racsodalkozni az apro szepsegekre, csak nem tudok turazni jarni :) Koszonom, hogy olvashatlak, megszepited a reggeleimet :) Kata



Kedves Kata, akkor valószínűleg nem láttam, nem figyeltem fel rá, hogy a világ másik feléből írsz nekem.

Igen, nehezen lehet megszokni, hogy vannak emberek, akik nem úgy látják a dolgokat, mint Te vagy én és örül, ha belegázolhat a másik lelkébe. A gyerekekkel kapcsolatos megjegyzésekre én is ugranék, ha nem viseli el valaki az érzelmeit a másiknak,  mindig azt mondom, lehet lapozni, sárguljon csak otthon magának.
Én is tele szájjal hirdetem, mondom, írom: kimondhatatlanul büszke vagyok a lányaimra, mert van miért, van mire. Ha nem érti meg valaki, hát azt mondom: hessss!!!

Tudom én azt is, hogy vannak, akik nyálasnak gondolják magukban az írásaimat, a bugyutának tűnő örvendezéseimet, de már annyira nem érdekel, hogy elmondani nem tudom. Amit le akarok írni, úgyis leírom és kész.... ha meg akarom tartani magamnak, akkor megtartom. Megtanultam szelektálni már sok mindent, de még mindig tanulnom kell. Jó úton haladok.

Kata, ha bármikor úgy érzed, hogy szeretnél szólni, írj csak bátran, nem fogom megjelentetni a kommentedet, ha úgy szeretnéd. De azt is megértem, ha csendben szeretnél maradni, de most már úgyis tudom, hogy itt vagy, hogy olvasol és velem örülsz vagy éppen szomorkodsz.
Ha írsz nekem egy emailt (nem fog megjelenni!) meginvitállak a zárt blogomba is, igaz oda nem nagyon írok az utóbbi időben, de ha van/lesz kedved, ott is szétnézhetsz.

Köszönöm, hogy írtál, hidd el nekem is sokat jelent! 😍💗

Szeretettel üdvözöllek, Orsi 😊

2017. február 17., péntek

.....


Te  Kedves - Alexandria, (megkerestem - New South Wales), Australia,- meséld már el nekem, hogy találtál ide??! már többször láttalak itt az oldalt lévő térképes látogatottság jelzőn, kíváncsivá tettél. 
(Ajjaj, minden nő kíváncsi???  ugye nem csak én???😁)

Számomra annyira hihetetlen, hogy valóban????? a világ másik feléről kíváncsi valaki arra, amit írok/mutatok itt a blogon???? :) tényleg onnan olvasol, vagy csak az internet játszik velem? 😃

Légy szíves, most az egyszer (de máskor is örülnék neki, sőt! :) } szólalj meg! 😊 

Plíííííííz! 😊





Most látom, ez a 900. bejegyzés itt. Mondjuk ez így most nem teljes, mert amikor itt 2013-ban abbahagytam, utána nagyon sokat kitöröltem, mert hiányoztak a saját fotók, azok is elvesztek a postafiók törlésével. Már nem tudom mennyi volt, mikor ismét elkezdtem itt az írást - 2015. április 10-én....

Mindenesetre nekem tetszenek a kerek számok, azért is jegyeztem meg most :)

Minden


...nap eltölt a jó érzés, ahogy belépek a házunk ajtaján.

Most is, nem olyan régen érkeztem haza és annyira jó: meleg van, jó illat (reggel, mielőtt elmentem, ruhát teregettem a padlófűtés elosztójára - príma szárítóhely 😊 )
Az ismerős, számomra/számunkra otthonos berendezés, a csend, az aránylag rend, a virágok, az apró díszítések ....mind kedves nekem.
Szeretem.
Megnyugtat.
Megjöttem. Az otthonunkba.